Édesanyák mosolya

Levelem nemcsak az én anyukámnak szól, hanem mindannyiuknak, akik a „Mi lesz ebédre?” és „Hol a zoknim?” kérdések kereszttüzében is megőrzik a méltóságukat. Akik éjszakákat virrasztanak át, és akiknek egyetlen mosolya többet ér minden gyógyszernél.

Vannak illatok, amiket nem lehet üvegbe zárni, és vannak érintések, amiket nem koptat el az idő. Ahogy az évek telnek, egyre többször kapjuk magunkat azon, hogy a gyerekkorunk sárga fényű emlékei felé fordulunk. Ott, a legmélyén, minden kép közepén egyetlen alak áll: az Édesanyánk.

Drága Édesanyám!

Ma nem a jelen rohanásáról akarok beszélni, hanem a csendről. Arról a különleges csendről, amit csak te tudtál megteremteni körülöttem. Ahogy becsukom a szemem, újra látom a konyhát, ahol a gőzben úszó ablaküvegre rajzoltam, miközben te a tésztát gyúrtad.

Emlékszel még azokra a vasárnapokra, amikor a frissen vasalt ruha illata keveredett a sülő süteményével, és én még azt hittem, a világ pontosan ilyen: tiszta, puha és biztonságos. Akkor még nem tudtam, hogy ezt a biztonságot te építetted körém a két kezeddel, a fáradtságoddal, az aggodalmaiddal, melyeket oly gondosan elrejtettél előlem.

Köszönöm neked, hogy a sebeket „gyógyító puszival” tüntetted el, és a könnyeket, amiket a válladon sírhattam el, amikor a világ először volt igazságtalan velem. Ma már látom a kezeden az idő finom barázdáit: minden egyes vonal egy-egy álmatlan éjszakáról, értem hozott áldozatról mesél.

Látom azt a fiatal nőt, aki egykor voltál, aki talán az álmait tette félre, hogy gyermekei álmát egyengesse. Minden mozdulatodat a szeretet alkotta meg.

Édesanyám, köszönöm a gyerekkorom minden egyes színét és fényét.

Köszönöm, hogy te vagy az élő kapocs a múltam és a jelenem között, a kikötő, ahová bármikor visszatérhetek. Isten éltessen sokáig, és köszönöm, hogy Te vagy az én örök biztonságom!

Sajtos Lászlóné

óvónő, intézményvezető, Négy Évszak Óvoda