A pedagógusnak tudnia kell, egész életével áll a gyerekek előtt

A Prima Primissima díjat 2003-ban hívták életre, hogy megjutalmazzanak olyan kiváló személyeket, csoportokat vagy szervezeteket, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a kultúra, tudomány, művészet, sport vagy más társadalmi területeken. A díjat gondozó alapítványhoz érkező jelölésekből minden évben kategóriánként három, összesen 30 nevet választ ki a kuratórium. 2024 decemberében tíz kategóriában vettek át Prima Primissima díjakat Budapesten a Müpában megtartott gálaesten.

Vele készült interjúnkban olvashatnak múltjáról, emberi kapcsolatairól és arról, hogy a kilátástalan helyzetek megoldására kiktől kapott választ.

Milyen érzés volt megtudni, jelölték a díjra?

Amikor a Príma Primissima Alapítvány kuratóriumának tagja felhívott, hogy az „Oktatás, köznevelés” kategóriában, nagyon sok jelölt közül beválasztottak a „háromba”, s ezzel már Príma díjas vagyok, még a lélegzetem is elakadt. Tudom, hogy van teljesítmény a hátam mögött, de elmondtam neki is, hogy én azt nem gondolom olyan súlyúnak és jelentősnek, hogy a legnagyobb presztízzsel bíró társadalmi díj kapcsán szóba kerülhessen a nevem.

Mi inspirálja a munkájában?

Tanárként a tanítványaimmal való gyönyörű kapcsolatom, igazgatóként pedig az, hogy a kollégáim számára teremthessek olyan környezetet, hangulatot, ami képessé teheti őket arra, hogy ezt a gyönyört maguk is megélhessék.

Évtizedek óta pedagógus. Ha visszatekint a pályafutására mi okozott vagy okozza ma is a legnagyobb kihívást?

A kihívást az jelentette és jelenti ma is, hogy egyáltalán a pályán maradjak. Nem a főiskola padjaiból, hanem a Tejipari Vállalat raktárából érkeztem 24 évesen, mint képesítés nélküli nevelő a pedagógia világába. Már a második hónapban meglátogatott egy nagy befolyású szakfelügyelő és közölte velem, hogy menjek inkább vissza a „Túró Rudi” gyárba, azzal mindenki jobban jár. Azután évtizedekig kellett a szűklátókörűség és az irigység világában léteznem. A nagy történetű Hősök terei iskolában a Csordásné Margó néni távozása utáni éra egyenesen „kicsinált”, ma már biztosan tudom, hogy az ottani vesszőfutásom vezetett súlyos, akkor halálosnak gondolt betegségem kialakulásához. A Képes Géza iskolába érkezve végre nyugalom fogadott. Különösen Korcsmáros István embersége volt számomra szívmelengető, de mások sem bántottak soha. Igaz, mint pedagógust a városomban és egyik iskolámban sem ismertek el. Mint lokálpatrióta helytörténészt, egyesületvezetőt, iskolaigazgatót… igen, de mint pedagógust azt nem. Ellenben az igazi, az aranyfedezetű, a mai és a korábbi tanítványoktól érkező és nap, mint nap megnyilvánuló kitüntető szeretetben bőven van részem lubickolni.

Úgy tűnhet, hogy a Képes iskola „felépítése”, s a sok országos elismerés után már sokkal könnyebb a helyzetem. Ez azonban nincs így. A Príma díjhoz egyedül a tankerületi központból nem érkezett gratuláció, sőt, kárörvendve fogadták, hogy mégsem lettem Primissima. Egyedüli ember vagyok a tantestületben, aki az év végi jutalomból – lévén állandóan ellentmondó, renitens – kimaradtam. Ma azonban már csak nevetek ezeken a pitiánerségeken. Nem tud már senki, soha csőbe húzni.

Amikor igazgató lett olyan álmot valósított meg, amelyre az egész országban felfigyeltek. A Képes Géza Általános Iskola teljesen megváltozott, egy olyan hely lett ahová nemcsak a diákok, de a felnőttek is érdeklődve térnek be. Hogy jött az ötlet, hogy létrehozzon egy ilyen csodálatos iskolát?

Ez nem ötlet, hanem kényszer volt. Soha nem készültem vezetőnek, és be kell vallanom, hogy ilyen ambícióm ma sincs. Egyszerűen arról volt szó, hogy a három mátészalkai egyházi iskola az elitképzésre rendezkedett be, amit a suttogó propaganda azzal erősített fel, hogy az egyetlen állami fenntartású Képesnek mostantól vége és bolond, de legalábbis felelőtlen, aki oda íratja a gyermekét. Persze próbáltam én ezzel a helyzettel is kezdeni valamit – felkerestem valamennyi történelmi egyház püspökét – de a lényeg nem ez volt. Valójában az alapfokú oktatás alapkérdéseit tettem fel, amelyre olyanoktól kaptam a választ, mint Eötvös József, Klebelsberg Kunó, Kodály Zoltán, Karácsony Sándor, Németh László, Öveges professzor …

Az elméleti felkészültségem az elmúlt évtizedek alatt Makovecz, Ranschburg, Vekerdy, Bagdy Emőke, Freund Tamás, Popper, Sári László és mások gondolatain pallérozódott, s az igazgatói státusz lehetőséget adott arra, hogy a tettek mezejére lépjek. Azt vettem észre, hogy mindenki szereti, sőt ünnepeli a felsorolt nagy személyiségek pedagógiai álláspontjait, de az oktatás és a köznevelés mintha tudomást sem venne róluk. Nos, igazából én semmi különlegeset nem tettem, csak az őrült „innovációból” visszaléptem kettőt, s a dolgok normálisan kezdtek működni. Igen, de olyan világban élünk, ahol már a normális számít a különlegesnek.

A Prima díj méltatásban szerepelt, hogy „Pedagógiai gondolkodása három pillérre épül: a pedagógus személyének központba állítása, a különleges vizuális terek létrehozása a magyar kultúra alapértékeinek felsorakoztatásával, illetve a diák személyiségjegyeinek kibontása, formálása.” Mesélne ezekről a pillérekről?

Mint a szentírás szavait úgy szajkózza mindenki azt, hogy az iskolának gyermekcentrikusnak kell lennie. A helyzet az, hogy valójában én sem állítok mást, de ha nem előzi meg ezt a helyzetet valami, akkor ez azt jelenti, hogy a gyerek és vele a szülő akár a bolondját is járathatja a tanítóval, tanárral, hiszen így már egy szolgáltató intézményről van szó, ahol lehet akár rendelni, kritizálni is. Nos, ezzel szakítottam én, s azt mondtam, hogy ha egy görnyedthátú, megalázott, lenézett, frusztrált embert állítunk a gyerekek elé, akkor azok pontosan olyanokká is válnak. Ehhez még hozzávesszük a zilált és rendezetlen családi viszonyokat, a társadalmi értékválságot, s akkor az lesz, ami van, amit tapasztalunk a felnőttek világában. Mert egy ember alapvető személyiségjegyei 14-15 éves korra kialakulnak. Ezen már nemigen lehet változtatni. Élet-halál kérdése tehát, hogy mi történik a gyerekekkel ebben az időszakban.

A középpontba állított pedagógusnak pedig tudnia kell, hogy egész életével áll a gyerekek előtt, őket emberi méltóságukban meg nem bánthatja. Az oktatásban pedig az egyetlen mérce a hitelesség. Kodály szavait parafrazálva, csak boldog felnőtt tud boldog gyermeket nevelni, s csak ezekből lehet boldog ország. Minden, a különleges vizuális tér, „Az én hazám galéria” is ezt a célt szolgálja. Vallom, hogy végső soron majd az öntudatára ébredő társadalomnak kell kikövetelnie a pedagógusok felemelését, megbecsülését, központba állítását.

Egy új év kezdetén az emberek fogadalmakat tesznek és megfogalmazzák új céljaikat. Önnek milyen álmai, céljai vannak?

Nincsenek se álmaim, se céljaim. Feladataim vannak, amelyek teljesítésével értelmet próbálok adni az életemnek és a munkámnak. Néhány hónapja az iskolánkban járt Hankó Balázs, kulturális miniszter, akire olyan nagy hatással volt, amit látott és hallott, hogy elhatározta, ezt a „Képes modellt” igyekszik elterjeszteni az ország más iskoláiba is. A szegedi egyetem bevonásával készül egy képzési anyag, amihez én már meg is írtam azt a könyvet, ami megpróbálja aprólékosan feltérképezni, hogy milyen valódi elemeket is tartalmaz ez a modell. Aztán persze folytatjuk a Képes iskolában a különleges belső terek kialakítását, és állandóan finomítjuk a pedagógiai folyamatokat a „mindennapi katarzis” jegyében. Készül a XXI. századi MZ/X termünk is, mert ugyan a nevelés körében állandó értékek vannak, de az oktatásban szükséges az új világ kihívásaival lépést tartani. Természetesen továbbra is tűzzel-vassal védem, óvom a kollégáim tekintélyét, egzisztenciáját.